XXII. rész és díj

Sziasztok drága olvasóim! Váratlanul megírtam a teljes részt, így arra gondoltam, hogy fel is teszem, nem várom még egy hetet. Kicsit későn, de Boldog Mikulást mindenkinek! Borzasztóan köszönöm a 79 feliratkozót, álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok olvasni. A kommenteket is köszönöm. A csoportba kiírtam, hogy valószínűleg lesz 2. évad is, címe pedig Love is so rare. Azért mondom el, mivel már csak pár rész választ el minket a végkifejlettől. De addig már van pár hét... :DD Viszont nagyon örülnék, hogy akik még nincsenek benne a csoportba, azok mindenképpen csatlakozzanak!!!!
Kellemes olvasást és remélem most több komment fog érkezni, mint az előzőhöz! <33
Puszii: Patrícia

Nagyon szeretném megköszönni a díjat: Molly Schmidtnek

Szabályok:

1, Megemlíteni azt, akitől kaptad a díjat!

2, Eldönteni, hogy melyik négy bloggerinának/bloggernek küldöd tovább.

1, (kész)

2, Macy

Gumimaci Kék

Sutton S

Vivian J. Walker és Ever

***


Untitled-Simple Plan

Érezted már azt a pillanatot, amikor a torkodban dobog a szíved, mikor 10 év után találkozol egy rég nem látott családtaggal?
Amikor félsz a viszontlátástól..., hogy ő talán mostanra már nem is emlékszik rád? Hogy hátha visszautasít? Hátha nem szeret majd?
Félelem, mely nélkül már én sem létezem.
Ezer más dolgon jár az agyam, mígnem arra figyelek fel, hogy az autó motorja nem bőg hangosan, csak az esőcseppek koppannak a motorháztetőn.
Nagy levegőt véve nyitom ki a taxi ajtaját, majd kiveszem a bőröndöm a hátsó ülésről.
Aggódva nyúlkálok zsebeimben, hogy kifizessem a sofőrnek az utat, de ő leint a fejével.
-Hagyd csak. Látom, már éppen eléggé megszenvedted a mai napot.-utal vizes ruháimra és csapzott hajamra.
-Köszönöm.-teszem össze a két kezem, majd biccentek.

Vékony, de annál hosszabb ujjait a kormányra szorítja, végül integetve, egy kedves mosoly kíséretében elhajt. Egy 90°-os fordulatot veszek, majd szembe találom magam a egy fehér kerítéssel.
Remegő végtagokkal és apró léptekkel sétálok végig a kövezett járdán, közben az eső szakad.
Bőrig ázva tanakodok az ajtó előtt toporogva, hogy becsengessek e. Végül mégiscsak a csengő mellett döntök.

Az egész életem lepereg előttem, a szívem úgy üti a dübörgő ritmust, hogy beállhatna egy zenekarba. Léptek hangját fedezem fel az ajtó mögül és a zár kattanását hallom, de csak egy pillanatra, aztán egy zöldes-kék szempárral találom szembe magam.
Megrökönyödve állok az idős emberrel farkasszemet nézve.
Talán fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok. Érdeklődően és figyelmesen tekint végig rajtam.
-J...Jó napot.-szólalok meg a félelemtől ijedten.
-Kihez van szerencsém?-csillan fel a szeme.
A hangja, az arca, a testtartása. Olyan, mint anyukámé volt. Nagyapára hasonlított. Tőle örökölt mindent. 
Nem tudom, hogy örömömben vagy bánatomban kezdjek el sírni igazán.
-Ismerte Abrianát?-teszek fel neki egy viszonylag könnyű kérdést.
-Ő a lányom volt.-veszi komolyabbra és szeme lángolni kezd a dühtől.-Még nem válaszoltál a kérdésemre. Ki vagy te, hogy eszembe juttatod a lányom? Nem akarok emlékezni rá!-szinte már kiabál, de hangját elnyomja az ég dörrenése.
-Abriana és Josh lánya. Lola.-nem hazudok és nem húzom tovább ezt a beszélgetést, kereken megmondom az igazat.
Ajkát lefelé biggyeszti, csalódottság tükröződik az arcáról. A sírástól nem áll olyan messze, de túl közel sem. A kettő között ver sátrat. Megszólalni képtelen, csak imádkozhatok, hogy ne most kapjon szívrohamot. Gyenge ujjai, teste mellett lógnak, akár egy fa ágai. Pont ettől féltem. Nem akar majd befogadni.
Úgy áll velem szembe, mintha egy porcelán baba lenne, pedig közel sem az. Hiányos levegővétele lassan megijeszt. Vajon hisz nekem?
Bárcsak így lenne.
Továbbra sem szólal meg, mintha megnémult volna.
Teljes testével mozdul, mire én egy kicsit meghátrálok. Félre állva megszabadítja az ajtót előttem. Bőröndöm magam után húzva, sétálok az előszobába. Nem emeletes ház, viszont nagyon tágas. A falak barack színűre vannak festve, a szobák közvetlen egymás mellett helyezkednek el.
Régen épült ház lehet.

Fejével a konyha felé biccent. Egy széket kihúzva ráülök. Az ajtó csapódására megugrok egy kicsit.
Kezembe nyom egy kék mintás törülközőt, egyből ázott hajam kezdem szárítgatni.
-Van valami, amit nem mondasz el nekem?-fordítom komolyra a szót.
Tudnom kell, hogy először miért volt velem olyan rideg.
-Tudod, amikor anyukád bejelentette, hogy te úton vagy, megijedtem. Sosem akartam, hogy egy olyan ember legyen az apád, mint Josh Blackwood. És nézd mi lett belőle. Ahelyett, hogy elfogadtam volna, inkább elmenekültem a teljes valóság elől. Számomra megszűnt létezni a lányom, s többé nem volt családom, de mire észbe kaptam volna, te megszülettél. Mikor elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy vissza jöjjek, a nagyanyád, az édesanyád és az apád is meghalt, te pedig sehol. Kerestelek, máig azt hittem, hogy te is elvesztél.-könnycseppek jelennek meg ráncos arcán, majd az enyémen is.
Meghatódottan figyeljük egymást, egyetlen hang sem jön ki a torkomon.
-Nem tudtam, hogy mihez kezdjek a történtek után, így gyász helyett új életet kezdtem. Túl hamar feladtam a harcot.-hihetetlen, hogy ennyi év után kell megtudnom, hogy mi is történt a családommal a múltban.
Csak pár képfoszlány ugrik be ezekből az időkből. Néhány hang, mozdulat, tett.

Akárcsak az évek, úgy múlnak el a percek.
-Maradhatnék, míg be nem töltöm a tizennyolcadik évemet? Nincs hova mennem.-könyörgök nagyapámnak.
Elfogadom, ha másképp dönt, mint ahogy én azt szeretném, mert hirtelen zúdult rá ez az egész.
Mindez nem lenne így, ha Zayn nem dönt úgy, hogy vissza megy Londonba.
Nagyapám keze átnyúl hozzám a kis asztal felett. Megragadja ujjaimat és erősen megszorítja.
-Az unokám vagy. Szeretettel látlak itt.-vigyorog rám, mire az én arcomra is elő tud varázsolni egy mosolyt.

***

Most kell döntenem: elbukok, vagy megyek tovább az utamon, amit kijelölt számomra az élet.
Álmok melyek soha nem érnek véget. Napok, amik távolra nyúlnak, s már-már szinte évekként múlnak el. Lelkem fénye elhalványul, lassan megszűnik létezni. A naptáramban számolgatom az eltelt hónapokat.

Az ablaknál állok és figyelem az utcát. Borongós felhők lepik be az egész eget. A város lámpáinak fénye kigyúl, ami megvilágítja a főutat. Esőcseppek jelennek meg a sötétben feketének látszó aszfalton, majd az ablakon is végig gurulnak, végül elengedek egy könnycseppet és végig folyik az arcomon, míg odakint sír az ég és gyenge szellő fújdogál. A hideg őszi eső békésen esik tovább.
Csak egy emlék marad, egy álom, mintha meg sem történt volna. Álmok szőtte vágyak, remények. Olyan, mintha elvesznék, meghalna a szívem és darabokra hullana, mintha ezer és ezer kés állna belé.
Elveszett valami. Egy érzés, mely nélkül nem vagyok több, csak egy kóborgó lélek, aki nem találja a helyét és önmagát sem. Gondok, melyek sosem akarnak megszűnni. Céljaimat falakkal építem körbe, mígnem valaki le nem rombolja, megsemmisülnek és a szél messzire repíti a porát.
Túlságosan is közel állok az összeomláshoz, de egyvalami tartja bennem az életet ezen a világon. Ő!
A holdhoz fordulok, mint egyetlen megértő társamhoz. Akinek elmondhatom bánatomat, aki meghallgatja imámat és csendben őrzi féltett titkaimat.

Álmatlan éjszakák gyötörnek folyamatosan, gúnyos nevetések születnek meg a fejemben, amik már lassan az őrültbe kergetnek. De feladni túl egyszerű lenne, olyan, mintha nem is küzdenék és elbuknék. Valami sosem változik majd, az érzelmeim.
Nagyapám hűvös, ráncos keze állapodik meg a vállamon. Biztatóan mosolyog rám.
-Ha igazán szeret, vissza fog jönni. Csak várnod kell és egyszer majd betoppan azon az ajtón.-mutat a szobám cseresznyefából készült ajtójára.
-Legyen úgy.-mosolyodok el és szorosan átölelem idő nagyapámat.

-Gondolj néha rám.-suttogom a sötétbe, majd párnámra hajtom a fejem és hagyom, hogy eltemessen az ágy, majd szárnyaljak az álmaimban.
Bár hallaná akinek szántam e mondatot.

Ha az ember szeret valakit, nem engedheti, hogy hazugságok válasszák el tőle. Bármi történt is, még ha örökre elveszítettük is egymást, tartozunk egymásnak az igazsággal.

/Claudia Gray: Evernight/